Füstbe írt tudás - a dohány rejtelmei

Pár évvel ezelőtt kaptam először egyértelmű hívást a dohánytól. Nem örültem neki. Én, akinek hosszú évek dohányzása állt a háta mögött, pontosan ismertem ennek a növénynek az egyik arcát: a függőséget, a sóvárgást, azt a különös köteléket, amelyben egy idő után már nehéz megmondani, ki tart fogva kit. Szertartásokon, ha csak tehettem, kerültem a mapacho vagy a pipa használatát. Szándékosan olyan pipát vettem, ami gyönyörűen mutatott, de kifejezetten kellemetlen volt szívni – csak hogy eszembe se jusson túl gyakran használni.

Pedig a dohány a vegetalizmus számos hagyományában kulcsfontosságú medicina, és időbe telt megértenem, hogy létezik egy teljesen más arca is. Hogy nemcsak szokás és függőség tárgya lehet, hanem szigorú tanító, medicina, védelmező és az amazóniai gyógyászat egyik legrégebbi mesternövénye. A hagyomány szerint ő az is, aki szükség esetén „behív” más növényeket: mint egy régi ismerős, aki jól ismer téged, de azt is tudja, hogy egy adott pillanatban nem rá, hanem valaki másra van szükséged – és bemutat annak, akinek a medicinája éppen fontos lehet számodra. A dohányt tartják a növények közötti kapcsolatok egyik nagy közvetítőjének. Egyes amazóniai elbeszélések még azt is a dohány tanításának tulajdonítják, hogy az emberek miként ismerték fel és kapcsolták össze az ayahuasca főzet növényeit. A dohány nemcsak tanít, hanem más tanítókhoz is utat nyit, de rendkívül nehéz út. Egész biztosan ezért volt bennem annyi ellenállás.

A tabaquero hagyománnyal való tanulásomat annak idején Pablo Bardales nyitotta meg előttem, aki shipibo mester, de asháninka mesterektől is tanult. Fontos állomás volt ez az utamon, mert már a kezdetektől egyértelművé tette számomra, hogy a dohány medicinája messze túlmutat egyetlen hagyományon. Azóta ezt az utat önállóan folytatom: diétákon, saját tapasztalaton és a növénnyel kialakított hosszú, lassú kapcsolódáson keresztül.

Beszéljünk egy kicsit arról a különös szakadékról, amely a dohány nyugati és amazóniai története között húzódik.

A modern nyugati ember számára a „dohány” szó szinte automatikusan a cigarettát, a nikotinfüggőséget és a dohányzás okozta betegségeket idézi fel. Amazónia számos őslakos kultúrájában azonban a dohány – különösen az erős Nicotiana rustica, amelyet itt mapachónak nevezünk – egészen más kulturális életrajzzal rendelkezik. Nem egyszerűen élvezeti szer, és nem is csupán valamely másik medicina kísérője: önálló mesternövény, amelynek szerepe a gyógyításban, a védelemben, a tisztításban, a diagnosztikában, a felajánlásokban és a növényekkel való kapcsolatteremtésben egyaránt megjelenik.

Malacho - Nicotiana rustica

A dohány rituális és gyógyászati használatát Dél-Amerika számos őslakos népénél dokumentálták. Az Asháninka és Matsigenka hagyományokban olyan mélyen összefonódott a gyógyítói tudással, hogy még a gyógyítót jelölő seripiari, illetve seripigari szavak jelentését is a dohánnyal hozzák kapcsolatba: megközelítőleg „akit a dohány megrészegít”. A Yuracaré hagyományban a gyógyítót jelölő kifejezést „aki dohányt eszik” jelentéssel jegyezték fel. A venezuelai Orinoco-deltában élő Waraók gyógyítói hagyományában pedig a dohány maga is a megváltozott tudatállapot és a szellemi munka egyik központi növénye.

Vagyis amikor az amazóniai dohányról beszélünk, nem egyetlen nép szokásáról beszélünk, hanem egy hatalmas, sokféle és egymástól részben eltérő tudásvilágról. A dohány használatának módja, a hozzá kapcsolódó történetek és kozmológiák kultúránként változnak, mégis feltűnő, milyen gyakran bukkan fel ugyanabban a különleges szerepben: közvetítőként ember és növény, test és szellem, látható és láthatatlan között. A perui Amazóniában ennek egyik legismertebb formája a soplada: a dohányfüst tudatos, célzott ráfújása. Füstöt fújhatunk a beteg testére, egy készülő növényi medicinára, a térbe, egy tárgyra vagy arra a növényre, amelyből éppen gyűjteni készülünk.

Kívülről nézve ez szinte jelentéktelen mozdulatnak tűnhet. Valaki rágyújt egy mapachóra, fütyül vagy énekel fölötte, majd kifúj néhány felhőnyi füstöt. Csakhogy egy hagyományt kívülről nézni és belülről ismerni két egészen különböző dolog. A soplada nem egyszerűen dohányfüst. A hagyomány belső értelmezésében a füst hordozóvá válik: magával viszi az éneket, az imát, a szándékot és azt az erőt, amelyet a gyógyító hosszú tanulás és saját diétái során épített fel. Ezért nem maga a mozdulat a lényeg. Bárki képes füstöt fújni valamire. A kérdés az, hogy mi van mögötte.

A dohánnyal való munka hosszú tanulást – mindenekelőtt diétát – kíván. Meg kell ismerni a növény testi és pszichés hatásait, erejét és veszélyeit, a különböző elkészítési és alkalmazási módokat, és mindenekelőtt azt a sajátos kapcsolatot, amely nem néhány szertartás alatt, hanem évek során épül fel.

A szerződés feltételei rendkívül szigorúak. A dohány nem az a tanító, amely mellett könnyű kibúvókat találni. Fegyelmet, következetességet és tiszta határokat követel, ezért kapcsolják olyan sok hagyományban az erőhöz, a védelemhez és az egyenességhez. Az egyik legfontosabb éppen az, ami elsőre paradoxonnak tűnhet: aki a tabaquero útjára lép, annak nem szabad (újra) dohányossá válnia. A hétköznapi, élvezeti dohányzásnak nincs helye ezen az úton; a mapachót nem azért gyújtjuk meg, mert jólesne egy szál. A pipának és a dohánynak megvan a maga helye és ideje: bizonyos munkákban, soplada során, egy növény megszólításakor vagy felajánlásként használjuk, máskor éppen az a szabály, hogy nem nyúlunk hozzá. Nem a pillanatnyi vágy dönti el, mikor kerül elő, hanem a munka célja.

Kolibri szárnyain

Egykori dohányosként számomra éppen ez lett az egyik legfontosabb tanítás. Azt hittem, a dohánnyal való mélyebb munka azt jelenti majd, hogy többet kell használnom belőle, pedig szinte az ellenkezője történt: meg kellett tanulnom élesen különválasztani a medicinával való munkát a dohányzástól. A dohány furcsa tanító: miközben közelebb enged magához, önuralomra és távolságtartásra is tanít. Nem az mutatja a kapcsolat mélységét, hogy mennyit használunk belőle, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e nem nyúlni hozzá, amikor nincs rá szükség.

Amikor viszont előkerül, annak oka van. A dohány egyik legfontosabb szerepe éppen a kapcsolatteremtés: nemcsak az emberrel dolgozik, hanem mintegy hidat képez a gyógyító és a többi növény között is. Ez különösen szépen megmutatkozik a begyűjtés pillanatában.

Ugyanez a gesztus jelen van akkor is, amikor egy másik mesternövényt készülünk begyűjteni. Mielőtt levágnánk azt, amire szükségünk van, megállunk a növény előtt, és dohánnyal fordulunk hozzá. Számomra ez az egyik legszebb része ennek a világnak: azt tanítja, hogy nem minden a miénk pusztán azért, mert képesek vagyunk elvenni. Mielőtt elveszünk valamit az erdőtől, adunk. Mielőtt levágunk egy ágat, kérünk. Mielőtt egy növényből medicina lesz a kezünkben, elismerjük, hogy élő kapcsolatba léptünk vele. A dohányfüst ebben az értelemben nem pusztán „eszköz”, hanem a kölcsönösség gesztusa is: felajánlás, hála és engedélykérés.

Hogy valaki mindezt a növény szellemével való kommunikációnak, rítusnak, szimbolikus cselekedetnek vagy az ember figyelmét és szándékát összpontosító gesztusnak nevezi, világnézet kérdése. Nem szeretném tudományos tényként kijelenteni azt, ami egy hagyomány spirituális valóságához tartozik. De azt sem érzem helyesnek, amikor egy több száz vagy több ezer éves tudásrendszert puszta folklórként söprünk félre csak azért, mert nem illeszkedik a saját valóságmodellünkbe.

Gondoljunk csak bele: a füst szimbolikája önmagában is gyönyörű. Megfoghatatlan, mégis látható. A testből indul, alakot ölt, majd eltűnik a levegőben. Egyetlen pillanatra láthatóvá teszi a lélegzetet. Mintha az, ami egyébként láthatatlanul hagyna el bennünket – szándék, szó, ima, ének –, rövid időre testet kapna. Talán nem véletlen, hogy ennyi hagyományban éppen a füst vált közvetítővé.

A dohány azonban messze nem csak füst formájában medicina. Amazónia különböző részein füstölik, rágják, isszák, főzetet készítenek belőle, orron keresztül alkalmazzák, illetve önálló diétákban dolgoznak vele. A tabaquero hagyományokban pedig nem feltétlenül az ayahuasca, hanem maga a dohány áll a tanulás és sok esetben a gyógyító munka középpontjában.

Ez azért is fontos, mert a nyugati pszichedelikus érdeklődés hajlamos az amazóniai növényi gyógyászatot szinte teljes egészében az ayahuascára szűkíteni. Pedig az amazóniai vegetalizmus ennél összehasonlíthatatlanul gazdagabb növényi tudásrendszer, és bizonyos hagyományokban a dohány legalább olyan alapvető – néhol alapvetőbb – szerepet tölt be, mint az ayahuasca.

És itt érkezünk el a paradoxonhoz: óriási különbség van a hagyományos használat és a modern dohányfogyasztás között.

A dohány attól, hogy medicina, nem válik ártalmatlanná. Sőt. Éppen az ereje miatt kell vele óvatosan bánni. A nikotin nagy dózisban súlyosan mérgező lehet, a koncentrált dohányfőzetek pedig megfelelő tudás és felügyelet nélkül életveszélyesek lehetnek. A hagyományos tabaquero tudásnak ezért nemcsak a növény spirituális oldala része, hanem az adagolás, az elkészítés, a testi reakciók megfigyelése, az ellenjavallatok és a veszélyhelyzetek felismerése is. Ezt a medicinát nem tartom otthoni kísérletezésre alkalmas növénynek.

Ugyanaz a növény tehát, amely az egyik világban naponta fogyasztott árucikké, függőséggé és súlyos betegségek forrásává vált, egy másik világban szigorú szabályok között használt medicina és tanító.